Várnai Zseni: Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés... tavasz!
Drága Gizuskám!
Nagyon sajnálom, hogy Nálad sem fordultak jobbra a dolgok! (Majd Zsókicánk elmondja, hogy nálunk mi van? Azt hiszem lassan én is csak arra szorítkozom, hogy azok VK.-be megyek, akik hozzám, mert belefáradtam, hogy egyoldalúan járkálok, vissza nem látogat Rajtad és Zsókicán kívül szinte senki!) Drága Angyalom! Bízzunk! Nem szabad feladni! Szeretettel gondolok Rád, szép estét és napsütéses hetet kívánok, puszillak: Gerti |